2.rész

Sziasztok! :)

Az elmúlt héten nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, aminek rendkívül örülök és természetesen nagyon köszönöm!!♥

A blogon indított szavazás alapján úgy döntöttem, nem várok még egy hetet közzé teszem még ma a második részt.

Remélem, a kicsit "kibontakozóbb" történet (is) tetszeni fog!

Nagyon jó olvasást, és kitartást már egy héttel kevesebb van hátra a suliból! ;)

Első hét - Kedd

6.13. a Nap körülbelül 10 perce kelt fel. Már eszméletlenül unatkozom, ugyanis egyvalamivel nem számoltam, kifogyott az elem a zenelejátszómból és nem, nem hoztam tartalék elemet, sőt a tartalék mp3-amat sem találom sehol, pedig már mindent feltúrtam, tényleg mindent!

Az egész olyan fél négy fele kezdődött, mikor akadozni kezdett az egyik kedvenc számom, majd hirtelen megnémult a kis kütyüm. Egy ideig ütögettem, szétszedtem, majd újra összeraktam és ezt a folyamatot úgy hússzor ismételtem meg egymás után, de semmi sem segített. Szóval valamikor négy óra és fél öt környékén arra a következtetésre jutottam, hogy az elem lesz a ludas. Annyira még talán én sem vagyok „tehetséges”, hogy csupán azzal tönkre tegyek egy ilyen műszaki cuccost, hogy pusztán hozzá értem. Jó oké, nem vagyok valami nagy műszaki-szaki, de azért egy mp3-at még tudok kezelni! Tehát a feladat adott; keressünk elemet! Először feltúrtam a bőröndöm, egyszer, kétszer, háromszor, majd negyedszerre már inkább kiborítottam mindent, ami benne volt, reménykedve, hogy az is kijön belőle, amit sosem tettem bele. Nem jött be. Szerintem a következő mondat mindent el fog árulni arról, mennyire voltam valójába kétségbeesve: miután szőnyeget meghazudtoló módón szétszórtam a ruháimat, felnyitottam az ágyneműtartót. Ne kérdezze doktor úr, mi vezetett arra az elhatározásra, hogy egy idegen ágyneműtartóban turkáljak hajnali 5 órakor elem után kutatva. Nem vagyok biztos benne, hogy tudnék rá válaszolni. Talán ekkor érte el kialvatlanságom a csúcspontját, vagy csak biztosra akartam menni, nem tudom. S bár elemet –természetesen- nem találtam, azért nem csuktam vissza az ágy fedelét üres kézzel. (Utólag belegondolva talán kellett volna, mert azt hiszem, lehorzsoltam a térdem, miközben próbáltam megakadályozni, hogy az ágy helyzete hatalmas puffanással stabilizálódjon.) A „zsákmányom” egyébként két pléd és három kispárna lett. Nem igazán tudom, minek ennyi kispárna, de mivel radiátort, egyet sem láttam eddig és előbb utóbb tél lesz, a plédeket legalább értem. Egyébként volt még mellettük két vagy három csere huzat/ lepedő, ám ezekre egyelőre nem volt szükségem szóval, hagytam őket ott ahol vannak. Visszacsuktam hát az ágyneműtartót – szerencsémre Lili sem kelt fel- és a kezemben tartott szerzeményeimet kezdtem el méregetni. Aztán kinéztem az ablakon, és bumm, beugrott egy hihetetlenül klassz, szuper, fantasztikus…oké csak egy ötlet: az ablakpárkány. 

Jobban mondva a párkány nyújtotta lehetőségek. Régi épülethez híven ugyanis épp annyira volt kiépítve, hogy kényelmesen el lehetett rajtuk ücsörögni. Na, már most ez mind szép és jó, persze, csakhogy a kő hideg, én meg nem szeretek fázni. Szóval fogtam a két plédet, nagyjából szépen összehajtottam őket, felültem rájuk, eligazítottam magam mögött/mellett a kispárnákat és kinéztem. Áldottam az eszemet, na meg persze az építészt.

Odakint ugyan már nem esett annyira, de az ablaküvegen még mindig versenyeztek egymással az esőcseppek. Érett, tizenhat éves lányhoz híven, természetesen kiválasztottam egy szimpatikus cseppet és szurkoltam, hogy gyorsabban érjen le az ablakkeretre, mint társai. Mikor aztán „célba” ért, választottam egy másikat, egészen addig, amíg rá nem jöttem, minél gyorsabban ér el egy-egy csepp a fakerethez, annál előbb ívódnak be az anyagba, vagyis szűnnek meg. Utána már nem volt kedvem ehhez, inkább a tájat vettem jobban szemügyre. Azt hiszem eddig még nem is említettem, milyen gyönyörű helyen terül el ez a monstrum, pedig majd hogy nem teljesen biztos vagyok abban, hogy említésre méltóbb, mint az elem utáni kajtatásom.

Tehát a környezet. Fák, mindenhol. Úgy gondolom, anno, mikor még nem volt az ember és nem kezdte el galád módon íratni, először környezetét, majd saját magát, szóval réges-rég ezek az égbenyúló fák egy hatalmas erdő rengeteget alkothattak. Aztán a középkorban jött holmi uralkodó, kivágott egy rakat fát, és megépítette ezt az akkoriban bizonyára modernek számító kastélyt. Nem hinném, Sir Kastélyépítettő Fakivágó előkelősége gondolt volna azokra az ártatlan erdei állatokra, akiknek elvette az otthonát, pedig aztán azok a szegény kis mókusok, rókák, varjak stb… igazán nem tehettetek semmiről. Mondjuk, ha visszamehetnék az időben, azt is szívesen megkérdezném tőle nem bánná-e, ha olyan ezer év múlva gyogyósok, elnézést „különleges ifjúk, akiket heves kamaszodó természetük vezetett ide” vennék birtokba becses építményét? Egyébként több, mint valószínű, hogy erre sosem kapnék választ, hisz amint meglátná, hogy nadrágot viselek, rövid úton küldene el melegebb éghajlatra, ha érti, mire gondolok. Ó, az a szép és áldott középkor! Azt hiszem kicsit elkalandoztam. Szóval a táj. Meseszép, gyönyörű, varázslatos. Ezek a szavak is csak nagyjából tudják lefesteni azt a pillanatot, mikor a nap előbukkan a távolban elterülő hegyek mögül, káprázatos.

Ezt a természetes remekművet sajnos nem csodálhattam sokáig, mert pontban hatkor fülsüketítő csengőhang hozta rá mindenkire a frászt és verte ki mindenki szeméből az álmot. Bár én nem aludtam, ijedtemben lefordultam a párkányról, még szerencse, hogy csak az ágyamra estem. Lili nem volt ennyire szerencsés, neki a hideg padló jutott.

- Ó, hogy az a ***** - azt hiszem, ezt inkább cenzúráznám. Miután Lili kidühöngte magát, feltápászkodott, majd felém fordult:

- Akarjam tudni, miért van a padló minden szabad felületén a te ruhád? – legyintettem - Sejtettem – sóhajtott. – Megyek, megkeresem a mosdót. Jössz? – kérdezte, miközben a szemceruzájának a kupakját kereste. Megráztam a fejem. Szobatársnőm vállat vont, majd eltűnt a folyosón.

Régebben valószínűleg kapva kaptam volna egy ilyen csajos sminkelős alkalmon, de az még azelőtt volt. Mostanra rájöttem, nincs kedvem maszk mögé rejtőzni. Épp elégszer fedtem már el a túlhajszoltságtól sötétlő karikákat, elég volt. Nem állítom, hogy így szebb vagyok, sőt, de így legalább önmagam lehetek, legalábbis valami olyasmi. Hisz azt még nem tudom, ki is az, aki valójában én vagyok. Eddigi életem során midig csak abban voltam biztos, ki az, akit mások látni akarnak. Ám ebből elég volt. Így is túl sokáig vártam, elhittem, hogy a körülöttem levő emberek minden körülmények között jót akarnak nekem, megvédenek, hah. Vicces rájönni, milyen hülye voltam akkor és mekkorát tévedtem…

6.28. fel kellene vennem az egyenruhámat, nem kéne még egy étkezést kihagynom. Ja igen, elolvastam a házirendet. Viszont mennem kéne, mert Lili toporzékol mellettem, hogy el fogunk késni. Mondjuk, azt nem tudom, miért nem tud egyedül menni, hisz nem vagyunk összenőve, de inkább megyek, mielőtt megint hiszti rohamban tör ki.

23.02. elvileg már aludnom kellene, de egyszerűen képtelen vagyok.

Egy ideig próbálkoztam, bízva benne, hátha itt nem találnak meg a rémálmok, aztán mégsem sikerült. Most kivételesen nem az álmok miatt… 

Folyamatosan pörög az agyam, próbálja feldolgozni azt az információ sokkot, ami ma érte. Nem túl nagy sikerrel. Annyi új név, arc, még ismeretlen helyszínek és néhol furcsa, szokatlan szabályok, egy új élet, rengeteg változás. Kevesebb, mint 24 óra leforgása alatt. Azt hittem, engem ez nem fog érdekelni, mert nem olyan vagyok. Most mégis itt ülök, és a Holdfényénél körmölök. 

[ Megjegyzés: Minél előbb keressem fel a gondnokot, mert most vettem észre, hogy van egy lámpa, nem messze az ablakomtól, ami nem ég, én viszont szeretném, ha világítana, mert úgy nem kellene a Nap fényének visszaverődését kihasználnom, meg a szemem sem menne totálisan tönkre.]

Miért pont az írás? Gondolom, doktor úr magában is felmerült a kérdés. Több órányi forgolódás után már nem bírtam tovább, az agyam kezdett felrobbanni, ki kellett ürítenem. Régebben, mikor számtalan felesleges és fontos dolog egyaránt járt a fejemben, mindig kibeszéltem ezeket, így próbáltam szanálni őket, mi az, ami tényleg lényeges és mi az, amit inkább el kellene felejtenem. Persze azért ez nem működik ilyen egyszerűen, de mégis megkönnyebbülés valakivel megosztani a gondolatokat. Ezért döntöttem a napló mellett, hogy visszaolvashassak, szelektálhassak, hogy ki adhassam magamból a gondolataimat. Igen, tudom, kommunikálhatnék Lilivel, mert a szobatársam vagy bárki mással a csoportból, mert, hogy is mondta a diri néni a reggelinél? Á megvan, szóval „így majd átsegítethetitek egymást a nehéz, változásokkal teli időszakokon”. Hát én úgy vagyok vele, hogyha valaha újra meg tudok majd bízni az emberekben, vagy valaha is közel engedek még magamhoz valakit, akkor majd segíteni is fogok neki. Addig viszont, engem ne vezessen senki sehová, és főleg ne várja el tőlem, hogy olyat tegyek, amiről tudom, hogy ellenkező esetben nem biztos, hogy viszonzásra találna. Erről ennyit. Tehát marad a napló, a kis, fekete, kapcsos, a bizalmasom, akinek kiöntöm hát a szívem, nem hiszem, de a memóriám egy részét biztosan. Kezdem is az elején, próbálok semmit sem kihagyni és mindent olyan élethűen visszaadni, mint ahogy megtörtént. Amennyiben nem sikerül, hát ez van, max. a doki nem küldi regényíró pályázatra a „művem”.

Reggel, magamra rángattam az egyenruhát, mentem pár lépést, felálltam, leguggoltam, egészen kényelmes volt. Azt ugyan nem tudom, hogy áll, nem is érdekel, így oda sem mentem a tükör elé. Bezzeg Lili. Háromnegyed hétkor talált vissza mosdóból, állítása szerint eltévedt, nem tudom, miért mondta ezt, mert körülbelül tíz perc múlva nyilvánvalóvá vált, hogy hazudott. Érdekes. Szóval Lili visszaért a szobába, elővette az egyenruhát majd hisztibe kezdett:

- Ezt nem hiszem el! Nem elég, hogy a mobilomat, elveszik, az ÉN személyes tulajdonomat – hihetetlen, hogy még mindig ezen kattog– de hogy még ezt a maskarát is felvegyem, na, azt már nem! Kizárt, hogy bolondot csináljak magamból! Emma, te hogy vagy vele? – nézett felém, majd mikor végig mutattam magamon, jelezve én minden nemű probléma nélkül felvettem, prüszkölt egyet. - Értem én, neked a kinyúlt pulcsik és szakadt farmerok után – célzott a tegnapi viseletemre – kész felüdülés lehet- felvontam a szemöldököm. – Nem úgy értem, - kezdett mentegetőzni - csinos voltál, de most, akár egy amerikai film főhősnője – kacsintott. Nem igazán akartam közbe vetni, hogy tudtommal az amerikai filmekben pompon lányok vannak, meg nyomi zsenik, és én tudomásom szerint egyik sem voltam abban a pillanatban. Akkor inkább már egy angliai iskola tanulója… De hagyjuk is, lényegtelen. – Én viszont fel nem veszem ezt a borzadályt, olyan, mint egy zsák és mi ez - emelte maga elé a szoknyát – simán fel tudnék mosni vele, annyira hosszú! Chh, röhejes – sziszegte és azzal a lendülettel dobta rá az egyenruháját az ágyára. Ezután odament a szekrényéhez, kivett belőle egy neon színű, ujjatlan, hátul majdhogynem teljesen kivágott pólót, meg egy, nem is tudom, - én francia bugyinak mondanám - de gondolom, ő rövid gatyaként hordja. A régi sulimban, a régi énem menőnek számított, nem tagadom, az öltözködésem is messze átlépte néha a jó ízlés határát. Tehát nem lehet egy rossz szavam sem a szobatársam stílusára, ha ő így érzi jól magát... 

- Jössz? – kérdezte Lili kedvesen, ám a tekintetében benne volt, ha belekötök az öltözködésébe, akkor kicsinál. S bár esélye se lenne „kicsinálni”, azért bólintottam. Szélesre húzta a száját és már indult is felém, hogy belém karoljon. Óvatosan megráztam a fejem, épp csak annyira, hogy elbizonytalanítsam, ne legyen biztos a mozdulat valódiságában. Elég volt ennyi, elindult előttem, én pedig követtem, a térdem felett két centivel hullámzó iskolai egyen szoknyámban.

Ahogy kiléptem, a küszöbön tudatosult bennem, hogy tegnap nem néztem körül alaposan. Ezért (egy kicsit) meglepetésként ért a hatalmas nyüzsi, ami a folyosón fogadott.  A gang egyébként nem volt sem szűk, sem éppenséggel rövid, mégis akkora hangzavart keltett így korán reggel a közel harminc lány, hogy már a küszöbön megfájdult a fejem. Szerencsére a zenelejátszómat a mellényem zsebébe tettem még indulás előtt, így most a segítségemre sietett. Persze szólni nem szólt, hisz az elem nem cserélte ki magát időközben, de legalább hozzám sem szólt senki. A folyosón egyébként körülbelül 20 szoba volt, két oldalon elhelyezve. A mi szobánk a folyosó végén, jobbról a negyedik volt, mert csak úgy, mint a házszámoknál egy utcában, itt is egyik oldalon foglaltak helyet a páros, míg a másikon a páratlan számok. A mosdót - ami a folyosó végén, a jobb sarokban „terpeszkedett”- elmésen 0-s számmal látták el, ami közvetlenül a kettes szoba mellett volt, ergo tőlünk háromajtónyira. Ráadásul a folyosó végét jelentő ablak felett egy hatalmas tábla lógott, melyen egy nyíl jelezte, merre van a mosdó, szinte lehetetlen eltéveszteni.

A folyosón tanyázó lányok mind felénk fordultak, mikor megjelentünk. Természetesen nem egy fülhallgatós lány keltette fel ennyire az érdeklődésüket, sokkal inkább az a rikító zöld folt, ami végig száguldott a folyosón. Valamiért Lili nagyon sietősre vette a figurát. Mindenesetre elég határozott léptekkel suhant, így követtem. A folyosó végén rögtön egy elágazással találtam szemben magam. A jobbra vezető folyosó le volt zárva valami omlás veszély miatt, tehát értelemszerűen balra kellett menni. (Valószínűleg ezért nem tévedtem el tegnap, csak nem tulajdonítottam ennek akkor még ekkora szerepet). Egy pillanatra viszont úgy tűnt, Lili jobbra veszi az irányt, ám ekkor észrevett, villantott egy eszelős mosolyt, majd elindult a helyes irányba. 

Amint ráfordultunk a helyes folyosóra, már egyre többen kezdtek lézengeni, egyre kisebb helyen. A lépcsőfordulóban aztán még többen lettek. Mindenki kiabált, ki azt akarta megtudni, hol az étkező, ki a plüss maciját kereste égen, földön. Akadt olyan, aki azért volt kiakadva, mert a kis szarosok elállták az útját. Egy lány mindenképpen meg akarta tudni a legközelebbi pizzéria telefonszámát. Egy kékpólós srác azt akarta tudni, hol lehet itt filmet nézni és volt, aki egyenesen be akarta perelni az iskolát, amiért nincs minden szobához egyéni fürdőszoba. (Utóbbi jómadarak természetesen - mint később kiderült - a csoporttársaim.) És még csak reggel 6.59. volt.

Az emberek egyre csak gyűltek körém, miközben a saját igazukat hajtották eléggé harsányan.  A szívverésem kezdett felgyorsulni, forogni kezdett a világ körülöttem. 170 centiméteremmel kezdtem magam törpének érezni, a régi énem megszokta, hogy mindig van helye és mivel mindig magas sarkút hordott, ki is emelkedett a tömegből. Azonban már nincsenek magas sarkúim és kezdem úgy érezni, mindenki egyre csak nő, én pedig folyamatosan zsugorodok. Minél előbb ki kell jutnom a tömegből! Megfordultam, de csak még rosszabb lett, sehol nem láttam a kiutat; amerről jöttünk, már nem tudtam kimenni, mert időközben minden lány megérkezett. Jobbról vagy hatan álltak a velem azonos lépcsőfokon, a bal oldalam mellől pedig előrébb léptek az emberek, így rövid úton nekipréselődtem a korlátnak. Már alig kaptam levegőt, és bármennyire is próbáltam nem lenézni és arra gondolni, hogy a kitaposott márvány padlón fogok kikötni, egyszerűen vonzotta a tekintetem a mélység. Hamarosan olyan szédülés kerített hatalmába, hogy lassan már abban sem voltam biztos, egyáltalán állok-e még? Hirtelen egy kéz megragadta a csuklómat, felrángatott – valamikor leguggolhattam – majd határozottan elindult.  Fogalmam sem volt róla, ki ő és mit akar, vagy, hogy egyáltalán miért került ide. Mégis hagytam, hogy vezessen.

Szerencsére, alkalmi megmentőmnek nem volt semmi hátsó szándéka. Amint leértünk a lépcső mellett sorakozó virágok mellé, elengedte a kezemet, majd így szólt: - Minden oké lesz? – Bólintottam, miközben igyekeztem kiszúrni egy pontot, hátha enyhíti a szédülésem. Nem sok sikerrel jártam. – Tuti? Olyan vagy, mint aki egy hosszú házibuliból tart hazafelé – nevetett.

Ennyi kellett, egy elejtett mondat és máris tudtam, hol vagyok és a legfontosabb, hogy miért vagyok itt. Hátra léptem egyet, majd ránéztem arra a srácra, aki kivezetett a kiabáló elmeháborodottak közül. (Mielőtt valaki azt hinné, pusztán az emberek aurájából megállapítom, ki milyen nemű, el kell, szomorítsam, a hangjából jöttem rá.) Nem volt túl magas, de nálam magasabb. Helyesnek sem volt éppen nevezhető, olyan átlagosan festett a barna hajával és szemeivel. Amivel egy kicsit kitűnhetett, az az idióta pólója, amin ez állt: Nem vagyok bolond, csak másképp normális! és egy terhes csikóhal röhögött alatta. Az az érzésem támadt, láttam már valahol. Na, nem a másképp normális csikóhalat, hanem a srácot, de nem tudtam rájönni hol. (Még most, 00.01-kor sem tudom, pedig gondolkodtam rajta sokat.) - Tetszik? - kérdezte. Értetlenül néztem rá. – A pólóm – segített ki. Ja, hogy kicsit sokáig bámultam, upsz. Elővettem egy kis noteszt a zsebemből – jobb ez a mellény, mint egy táska, de komolyan – meg egy tollat és írni kezdtem, ám mielőtt át adhattam volna, a diri néni hangja töltötte be a termet.

- CSENDET! – kiáltotta, mire mindenki elhalkult. – Megkérnék mindenkit, fáradjon az étkezdébe, és a csoportok szerint elrendezett asztaloknál foglaljon helyet! – Csoportok szerint elrendezett asztalok? A diáksereg egyből morajlani kezdett – Úgy, mint az emberek, ne, mint egy csorda, könyörgöm! – kiáltotta el magát, mire a társaság ismét a hangját vesztette. A kellő hangerő eléréséhez egyébként nem volt szüksége mikrofonra, ugyanis az épület akusztikája kellően megfelelt a hang gyors, és irdatlan hangos változatának továbbítására – Ezek a gyerekek egyre neveletlenebbek - morogta az orra alatt, mikor elhaladt mellettünk. Gyorsan a nyomába szegődtem, nem azért, mert vallom a nézeteit, hanem, hogy ne sodorjon el megint a tömeg, de előbb még csávókám kezébe nyomtam a papírt, amin ennyi állt: Érdekes póló. Egyébként, Emma vagyok és így kommunikálok, már amikor kommunikálni van kedvem. Ui: Köszönöm, hogy kimentettél.

Az étkező egyébként egy másik épület volt, amihez egy újabb folyosón keresztül juthattunk el. Gondolom, régen nem volt ez az összekötő folyosó, mivel egészen kitűnt az épület régi, szebb napokat is látott falai közül. De mivel jöttek a hideg telek, meg az egyre hisztisebb „nebulók” megtoldották kicsit a sulit, vagy mit. Maga az étkezde egy hatalmas terem volt. Kétszárnyú ajtaját és a baloldalon húzódó csigalépcsőt elnézve egykor ez lehetett az egyik vendég ház aulája. Gondolom, a felső szinteken most a konyhai személyzet kap szállást és a régebbi boros pince, vagy hasonló helyén lehet a konyha. A teret egyébként maximálisan kihasználták az újraépítésnél. Rögtön az ajtóval szemben végig, fal mentén húzódó pult kapott helyett, mögötte a konyhai dolgozókkal. Talán tízen lehettek, mind fehérben, szánakozó tekintettel. 

Balra, mint említettem a lépcső ágaskodott, vele szemben pedig egy padló-plafon ablak. (Nem tudom, van-e ilyen kifejezés, de nekem tetszik, szóval marad.) A terem közepén pedig öt-hatfős asztalok sorakoztak. Az asztalokon egyszerű, sötétkék abrosz volt leterítve, melyek közepén - mily meglepő- az iskola emblémája díszelgett, rajta egy fehér lappal, amin két szám állt.  Körülöttük egyszerű fém székek sorakoztak, természetesen a terítővel megegyező dizájnú huzattal ellátva. – Rendben. – tapsolt egyet az igazgató asszony, ám már elkerült mellőlem, a lépcső negyedik vagy ötödik fokára állt, hogy mindenki jól láthassa. – Tudom, hogy éhesek és izgatottak vagytok, ezért kérek meg mindenkit, hogy amilyen gyorsan csak lehet, találja meg az asztalát és vele együtt társait, hogy aztán minél gyorsabban hozzáláthassak a teendők elmondásához – szavai után egyből kitört a káosz. – KULTÚRÁLTAN! – tette hozzá, nem sok sikerrel. Mindenki elkezdte keresgélni a helyét, egymást lökdösték félre az emberek, hogy le tudják olvasni a számot az asztalokra állított papírlapokról. Ezt látva inkább meg sem kíséreltem az asztalok közelébe menni, inkább megvártam, amíg Lili kitűnik a tömegből. Nem tartott sokáig. Tekintve, hogy két napja folyamatosan zuhog, az intézményt nem fűtik és szobatársnőm elfelejtett felöltözni, elég hamar meghallottam a jéghideg fém székhez intézett kedves szavait.

Az asztal, ahol épp az ülőalkalmatossággal vitatkozott, jobb helyen nem is lehetett volna és ez most nem szarkazmus! Az ablak mellett volt, a sorok legszélén, ahonnan a lépcsőre és az ajtóra is jól rá lehetett látni. Mikor odaértem, láttam, hogy az asztal közepén a 16-17 felirat jelezte, jó helyen vagyok. Célba ért csoporttársaim már a fejüket fogták, nem tudták Lili hisztijét hová tenni, kezelni mondjuk még én sem, de mondhatjuk, hogy már legalább nem lepett meg. - Emma! – hallottam a nevem, majd hamar megtaláltam a hang gazdáját is, a srác, aki kihúzott, mondhatni vonszolt a csávából, az asztalunknál foglalt helyet. – Nem ülsz ide? – Kérdezte, majd a maga melletti üres székre mutatott. Megvontam a vállam, majd egy nőis mozdulat kíséretében lehuppantam mellé. – Erik – mosolygott rám. Bólintottam. Érdekes, itt senki nem használ vezetéknevet? Na, nem mintha zavarna, csak érdekes. – Üdv a diliházban – „üdvözölt”? És körbe mutatott a termen, ahol egyenruhás gyerekek/fél felnőttek rohangáltak, mint a mérgezett egér. Volt, aki egyenesen neki esett a diri néninek, hogy neki márpedig nincs helye és beperli az egész kócerájt. (A perelős csaj egyébként Bekka, Rebeka… a csoporttársam.) Ismét bólintottam. - A mosolygást is száműzted? – nézett rám felvont szemöldökkel Erik. Bólintás. – Nem lesz ez így jó – ingatta a fejét, mint egy két éves kisfiú, eléggé vicces látványt nyújtott, de azért nem annyira, hogy elmosolyodjak. – Egyébként… – nem tudtam meg mit akart egyébként, mert Lili közbe vágott: - Jaj, Emma, szia! Nem is tudtam, h egy csopihoz fogunk tartozni – vidult fel totál – Ez de szupcsi, nem csak szoba - de csopi társak is leszünk egy teljes évig! – csattant ki az örömtől. Erik együtt érzően rám nézett. Kelletlenül bólintottam. – Te figyu, nem akarsz velem helyet cserélni, az a szék nem szimpi, tiszta, hideg, brrr – Oké, nem ítélek elsőre, tényleg nem, igyekszem nem elhamarkodni semmit, de Lilit és az állandónak tűnő hisztijeit nem fogom sokáig bírni. Egy újabb hisztit elkerülve, inkább átültem a szemközi oldalra, bár így a hátam mögé került a lépcső, a többiek, viszont teljes rálátást kaptam Lilire, aki - nem túlzok - Erik arcába nyomta a hátsó felét, hogy megkérdezze nem piros-e. 

Na, erre a jelenetre már nemcsak az én asztalomnál ülök figyeltek fel, hanem a körülöttünk lévők, és a diri néni is, aki Bekkát kísérte közénk.

- Lili kisasszony, kérem, foglaljon helyet és a reggeli után keressen fel – Lilinek már nyílt a szája – megvárom – szólt, mielőtt a szőke csoda bármit is mondott volna. Harp Edinának szikrákat szórt a szeme. Lili duzzogva leült, mellém és Erik közé pedig egy vörös lány, Rebeka csapódott.

- Már értem, miért becézik hárpiának – nevetett fel a jobb oldalamon a kékpólós srác, aki a lépcsőn filmekért kiáltott – Egyébként Nagy Géza, – mutatkozott be – de a barátaim Oscarnak hívnak – kacsintott. Azt már nem tudta kifejteni, miért. Bár a fekete „Én vagyok életem filmjének főszereplője, producere, statisztája, rendezője, dublőre, hangmérnöke” és így tovább feliratú pólójából ítélve, több mint valószínű, hogy filmőrült. És amennyiben a szülei csak fele annyira sznobok és toleránsak, mint az enyémek, akkor a keresztbe tett láb és pólójához tökéletesen passzoló óra azt is elárulja, miért van itt Oscar.

- CSENDET! – hallatszott a diri néni hangja – Gyerekek fél nyolc van, ez tűrhetetlen! Nyomatékosan megkérek mindenkit, ügyeljen rá, hogy a mai fejetlenség többet ne történjen meg! Most pedig - köszörülte meg a torkát - a napirend. Miután végeztetek a reggelivel, miden csoport menjen az előre megjelölt helyre, az első közös terápiára. Ott majd mindenki megkapja a gyógyulást felügyelő szakemberektől a személyre szabott órarendet illetve felteheti neki kérdéseit. Ha netán valakinek további kérdése van, vagy valamire nem kapott kielégítő választ, az a héten nyugodtan keressen fel, és amennyiben kulturáltan teszi fel nekem kérdéseit, ígérem, találunk rá megoldást. – Bólintott, majd pásztázni kezdte a diákokat - Ezen kívül még egyszer szeretném felhívni mindenki figyelmét a házirendre és annak pontjainak betartására! – Lilin állapodtak meg szikrákat szóró szemei. Egy ideig farkasszemet néztek, majd hangnemet váltva, folytatta az igazgató asszony reggeli beszédjét - Az étkezések tálcás rendszerben működnek. Ha valakinek étkezési problémája van és még nem jelezte, az kérem, most okvetlenül tegye meg Szakácsné Erika konyha főnöknél. Emellett legyetek szívesek az étkezde rendjére ügyelni, illetve nem túl nagy hangzavart csapni. Természetesen ez az első időszakban elengedhetetlen lesz, tudom jól, fontos, hogy megismerjétek egymást, barátkozzatok össze, hogy így majd átsegítethessétek egymást a nehéz, változásokkal teli időszakokon. Köszönöm a figyelmet. Jó étvágyat! - zárta le mondandóját. Visszafordultam a többiekhez és figyeltem az eseményeket.

- Miért érthető, hogy hárpia? - kérdezte Lili nagy szemekkel. Ezt nem hiszem el, ennyire nem lehet sötét... - Nem érted? – kérdezte meghökkenve Erik.

- A-a – biggyesztette le a száját– elmagyarázod?! - hirtelen felcsillant a szeme és belecsimpaszkodott Erik karjába. Ez kész.

- Az Edina becézése a Dina… Harp Dina… majdnem hárpia. Emellett a viselkedése, a szigor, sok diák számára hárpiaként tünteti fel. – mondta egy zöld pólós srác Oscar mellett, csapatunk „utolsó” tagja. – Most hogy leesett, mert ugye leesett – nézett rá lekezelően – Hagyd abba nyáladzást, mert esküszöm, leverlek! – Aha, dühkezelési problémák. - Nőket verni törvénybe ütközik, és szánalmas is – vágta rá reflexből Bekka. - És akkor mi van, gyufafej? – forgatta a szemét a zöld pólós. [Megjegyzés: Itt volt az egész nap és fogalmam sincs, hogy hívják a zöld pólós srácot, mindegy addig lesz xy.]

- Minek neveztél? – kapta fel a vizet egyből Bekka.

- Jaj, bocs! Csak nem megsértettelek. Menj, fuss, sírd el apucinak, hogy megbántottak, hátha megesik rajtad a szíve és haza visz – húzta tovább xy. Rebekának nem is kellet több, már talpon is volt.

- Apukámat a szádra ne merd venni te kis féreg!!! – üvöltötte könnyek közepette.

- Mert, ha igen mi lesz? – kérdezte xy.

- Oh, nem akarod te azt tudni! – jelent meg Kovács doki épp időben.

– Lili, kérlek, kísérd ki Rebekát a mosdóba. – Lili engedelmesen felpattant – És visszafelé öltözz fel, légy szíves – szobatársam színe egyből pirossá váltott.  Velem szemben Erik, bár lehajtotta a fejét rázkódó válla elárulta. – Te pedig – mutatott xy-ra.

- Hah? – kérdezte az említett flegmán - Ma már inkább meg se szólalj, nem olyan nehéz az – mosolygott rám, majd otthagyott minket, illetve csak hagyott volna, mert Oscarnak kérdése akadt:

- Doktor úr?

- Tessék Géza? – fordult vissza. - Juj – mindenki felnyögött – először is megkérhetném, hogy szólítson Oscarnak?

- Persze. – nevetett a doki.

- Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülten. – A másik pedig az lenne, hogy azt tetszett tegnap mondani a csoporttársamnak, – nézett Erikre – hogy ma kilenckor az udvari fatönköknél lesz a terápia, azonban ahogy látja – mutatott ki a hatalmas ablakon – ömlik az eső, nem lehetne esetleg egy fedett helyen kezdeni a gyógyulást?

- Jó is, hogy szólsz, már mondani akartam, hogy ne menjetek sehová, majd reggeli után, mert itt maradunk bent, ha addig nem találok szabad termet – mondta kedvesen a doki.

- Rendben. Köszönjük – hálálkodott Oscar. 

Kovács doki bólintott, majd ténylegesen magunkra hagyott. 

- Farkas éhes vagyok – jelentette ki Erik – Valaki, kaja? – kérdezte miközben felállt. Gyorsan elővettem a noteszem, lefirkantottam egy alma szót, majd a szintén indulni készülő Oscar kezébe nyomtam. Oscar először nem értette, mit akarok a papírral. Mutattam neki, hogy nyissa ki, így tett, majd mosolyogva bólintott.

- Neked hozzunk valamit?- kérdezte Oscar xy-tól. Anonymusunk lassan és megalázóan végig mérte a fiút, majd nemet intett. Oscar, mint aki észre sem vette a jelenetet bólintott és elindult a pult felé. Vicces látványt nyújtott a két távolodó alak. Egy teljesen átlagos kamasz fiú egy egyszerű farmerben és egy idióta pólóban, mellette egy tipp-topp kb. 190 magas srác, akinek az órája nem csak a pólójához, de a cipője színéhez is passzolt. Egy ideig úgy tűnt xy megfogadta Kovács doki tanácsát és tényleg befogja, kb. 3 percig bírta:

- Nem hiszem el, hogy ebbe a szaros intézetbe kell járnom, de hogy még buzikkal is körül legyek véve, röhejes. – morogta. Olyan pillantással ajándékoztam meg, amit a régi sulimban nemes egyszerűséggel csak a halálpillantásnak neveztek.

- Ne mond, hogy azt a kis kazánt véded?- háborodott fel - Kár, pedig ígéretesnek tűntél. - mondta nyájas hangom miközben felém hajolt. Vadul írni kezdtem. 

De, de igen, őt védem! Tudod, nem szeretem, ha az emberek alaptalanul rágalmaznak másokat. Nem hiszem, hogy ártott volna neked Oscar. Bár az ő helyében százszor meggondolnám, melyik csapatban játsszak, mert ha ilyen a felhozatal…. hát inkább halok meg egy zárdában hatvan másik öreglánnyal! ;) Xy épp végig olvasta, mikor Liliék visszaértek, és láss csodát Lilin az egyenruha volt.

- Emma, hólyag, ő itt Rebeka– mosolygott rám Lili, majd „véletlenül” nekiment a „hólyagnak”, aki így fél méterrel hátrébb került.

-  Na elmentek ti a büdös **** - cenzúra. Xy felpattant, kiviharzott és aznap már nem láttuk. Szerencsére. Bár miközben lelépett még nekiment Oscarnak, aki majdnem hanyatt esett. Paraszt. Nem értem és sosem fogom megérteni az ilyen embereket. El kell fogadni, hogy nem vagyunk egyformák. Ennyi. Pont. Sajnos én is csak túlkésőn jöttem már rá, hogy nem szabad a felszín alapján ítélni, mert csúnyán megbánhatod, nagyon csúnyán…

- Ez meg mi volt? – kérdezte Erik, miközben a kezembe nyomta az almát, jajjj annyira ismerős valahonnan!

- Nem tom, totál besokallt – válaszolt egyből Lili – sztem Emma mondhatott, izé írhatott neki vmit, amíg nem voltunk itt, aztán véletlenül nekimentem - pislogott nagyokat. Hihetetlen, hogy régen én is pontosan ezt csináltam, szánalmas. Kellett volna valaki egy hatalmas lapáttal, aki fejbe vág és magamhoz térít. Mindenki kérdőn nézett rám. Én meg csak megráztam a fejem.

- Tényleg miért nem beszélsz? – kérdezte Bekka.

- Nem tudsz, vagy csak nem akarsz? - egészítette ki Oscar.

Nincs mit mondanom- írtam és megvontam a vállam. Mindenki tudomásul vette.

A továbbiakban már nem figyeltem a többiekre, így is sokkal kommunikatívabb voltam, mint terveztem. Olyannyira elbambultam, hogy azt sem vettem észre, mikor ürült ki teljesen a terem körülöttünk. Állapotomból Kovács doki érkezése billentett ki:

- Gyerekek kezdhetjük a terápiát? – kérdezte, majd feltűnt neki, jobban mondva nem tűnt fel xy. – Nem vagyunk eggyel kevesebben? – kérdezte

- De. – felelte komolyan Erik.

- Értem – a doki leült xy helyére és felírt valamit egy spirálos füzetbe, amiben már jó pár oldal megtelt, fura pedig ez az első nap. Nem firtatta tovább xy távozását. – Nos, akkor kezdjük is. Bemutatkoztatok? – nézett ránk kérdően, bólintottunk. - Rendben, engem már gondolom ismertek? Dr. Kovács István vagyok és ebben a tanévben én leszek a felügyelő dokitok. – Értetlen tekinteteket kapott. – Ami nagyjából olyan mintha az ofőtök lennék. – mondta, mire mindenkinek leesett a tantusz. – Meg kell, mondjam, megy ez a hivatalos szöveg, de nem nagyom bírom, szóval bocsássatok meg, ha néha – sokszor - inkább baráti hangvételbe beszélek veletek és persze ez fordítva is megengedett. S amíg az igazgató asszony nem látja, hallja tegezhettek is nyugodtan. - kacsintott, majd örömmel konstatálta, hogy felkeltette az érdeklődésünket. – Tehát az órarendek – mondta, majd mindenkinek kiosztotta a saját névre szóló kis papirkáját. Ragasztom:

	Hétfő	Kedd	Szerda	Csütörtök	Péntek
1.	Testnevelés	Irodalom	Matematika	Matematika	Rajz
2.	Testnevelés	Irodalom	Testnevelés	Idegen nyelv	Rajz
3.	Kémia	Történelem	Idegen nyelv	Nyelvtan	Kémia
4.	Idegen nyelv	Idegen nyelv	Nyelvtan	Történelem
5.		Matematika

Következő rész jövő szombaton! ♥